Álom
A raktárban állok,
ahol a vámon elkobzott dolgokat tartják. Kezemben egy szelencét fogok.
Kinyitnám, ám lakat van rajta. A tartalma nem rejtély számomra:
papirusztekercsek, melyek az életről mesélnek.
A szelence elkezd
melegedni a kezemben, már szinte forró, ezért leejtem. Fény szivárog ki a
teteje alól, rezegni kezd, majd hirtelen elpattan a lakat. A tető felugrik, és
vakító fény tölti be a raktárt.
A szemem elé kapom a
kezem, majd, amint a fény csillapodik, leengedem a karom.
Egy mezőn állok. Szélcsend
van, egy fűszál sem mozdul. Hirtelen egy "sssss" hangot hallok
mögülem. Odakapom a fejem, és egy baglyot látok elrepülni felettem. A karmai
közül egy girbe-gurba faágat ejt a lábam elé. Lehajolok érte. Érdekes a
rajzolata. Emlékeztet valamire, de mielőtt rájönnék, mi az, egy hűvös pukkanást
érzek a bőrömön. Felnézek: buborékok szállnak mindenfelé lustán a levegőben. A
naplemente narancsos fényei szivárvánnyal keverednek a buborékok törékeny
felszínén. Bizonytalanul felemelem a karom, és a bot végét lassan hozzáérintem
az egyik gömbhöz. Az vízpárát széthányva kipukkan, attól a ponttól kiindulva,
ahol a bot hozzáér, felszámolja saját magát.
Ekkor szellő simogat
végig a mezőn. A lemenő napot gyorsan mozgó felhők takarják el. Az ég beborul,
elered az eső, majd, mintha egy pillanat alatt tél lenne, havazás veszi át a
helyét. Megállíthatatlanul havazik, szinte zúdulnak az égből a hópelyhek.
Próbálok menekülni, egyre nehezebben gázolok az először térdig érő hóban, ami
pillanatok alatt eléri a mellkasomat, majd teljesen betemet. Kétségbeesetten
próbálok kijutni, csak ások, ások, már kezdem elveszíteni a reményt, hogy
valaha kijutok, fárad a karom, a lábam, majd, mikor már pont feladnám, sikerül
kitörnöm.
A lendülettől
négykézlábra esem, körülöttem hódarabok. Pár lélegzetvételig úgy maradok,
kifújom magam. Amikor felnézek, egy pillanatig elbizonytalanodom, hogy
kijutottam-e a hóból, mert amerre nézek, opálos fehérség vesz körül. Felállok,
futni kezdek a ködben, ki akarok innen jutni, ám hirtelen egy kemény falnak
csapódom. Visszafordulok, és megint futok, most már óvatosabban, egészen addig,
míg megint kőbe ütközöm. Fogást keresek rajta, mászni kezdek, hátha felül
kiutat találok. Pár felfelé tett lépés után a fal visszafelé kanyarodik. Fél
kézzel tovább tapogatózom, de csak plafonra találok. Egy barlangban ragadtam. A
lábam megcsúszik, leesem.
Vízfolyás hangját
hallom magam mellett. A földből áttetsző, aranyosan fénylő folyadék
csörgedezik. Egy ujjamat belemártom, lenyalom róla a nedvességet: fehérbor!
Követem az eret, mígnem kijutok a ködből egy tágas terembe, melynek a falait a
talajtól a plafonig képek fedik.
Pont előttem,
szemmagasságban, látok egy szabad falfelületet. Valami azt súgja, az ujjammal
rajzoljak rá. Odamegyek, s a mutatóujjamat a kőhöz érintem. Egy folt
keletkezett alatta. Ettől felbuzdulva megformálom a szelencét. Mikor elégedett
vagyok az eredménnyel, hátralépek. A rajzom életre kel, és megint fény látszik
a teteje alatti résekben. Aztán kinyílik, és megint eláraszt a világosság.
Ezúttal magabiztosan lehunyom a szemem.
Mikor kinyitom, újra
a raktárban vagyok. Időközben beesteledett, immár éjjel van. A szelence eltűnt,
s vele együtt a papiruszok is. Ettől csalódott leszek, dühödten rontok ki a
raktárból, könnyeimmel küszködöm, majd hirtelen megtorpanok, letaglóz a
felismerés. Megértettem.
Melegség árad szét a
testemben, és nem érzékelek semmi mást, csak a dobogó szív hangját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése