Egy kicsit a nemekről

A muszlim nő

Az idegenvezetőnk, egy muszlim nő, azt mondta, hogy a mai világban mindent nőkkel adnak el, illetve olyan ruhákban járnak a nők, amiből minden kilátszik, ezzel tárgyiasítva ezt a nemet.
A muszlim vallásban a nőknek olyan ruhát kell hordaniuk, ami nemcsak a felületét, de az alakját is eltakarja az egész testüknek, mindezt azért, hogy a férjükön kívül más férfi ne láthassa ezeket.
Na, tehát ahhoz, hogy egy nő testét férfi létedre láthasd, el kell venned feleségül. Mint ahhoz, hogy egy tárgyat használj, meg kell venned. És egy nő nem rendelkezhet a saját testéről akarata szerint, pont ezzel tárgyiasítva magát. Ráadásul ott van az is, hogy egy férfinek annyi felesége lehet, amennyit el tud tartani. Annyi tárgyat veszel meg, amennyire a pénzedből futja.
Szóval mivel is tárgyiasítjuk a nőket?

Azt is említette, hogy ha így, a női másodlagos jegyeket eltakarva megjelenik valahol egy nő, akkor ott emberként lehet jelen, és nem nőként.

Mi van? Tehát attól, hogy valaki nő, és ez látszik rajta, kevesebb, mint egy férfi? Mert az ember, az a férfi, a nő meg az állat és ember közötti entitás? Ezzel az öltözködéssel a nők csak beleegyeznek abba, hogy igen, azért mert nők, nem lehetnek emberileg egyenlők egy férfival. Másfelől meg, miért ne akarna egy nő nőként megjelenni? Egy nőnek (alap esetben) az identitásába beletartozik, hogy nő, és nem értem, hogy miért kéne elrejtenie azért a testét, mert látszik rajta, hogy nő. Akkor a férfiak is öltözzenek be tetőtől talpig, mert különben látszik rajtuk, hogy férfiak, ezért csak férfiként tudtak megjelenni ezeken az eseményeken, nem emberként.

Ez amúgy érdekes, hogy ha azt mondom: ember, alapvetően egy férfi ugrik be mindenkinek. Ha azt mondom, páva, akkor is a hím képe jelenik meg. Miért is? Mert a hímnek vannak látványos megkülönböztető jelei. Ugyanez például a fekete rigónál. De a fekete özvegynél ez pont fordítva van, mert ott a nősténynek vannak látványos megkülönböztető jelei, mint ahogy sok másik pókszabásúnál. És az alapján, amit ez a muszlim nő mondott, az embernél a nőnek vannak ilyen „látványos megkülönböztető jelei”. De akkor meg miért a férfi az „alap ember”?

Gondolatmenetek

Az intelligens ember figyel. Az okos felhasználja az így szerzett információkat. A zseni meg is érti azokat.

Érdekes leírni egy gondolatmenetet. Mire leírod, már rég nem ott tartasz, és azáltal, hogy leírod, a jelentése is más lesz. De már ha a fejedben szavakba foglasz egy gondolatot, már az is kicsit változtat rajta. Néha pont a szavak miatt érted meg, vagy döbbensz rá mélyebb igazságokra, mivel a szavak lehet, hogy pont a jelentésbeli (a gondolat és a leírására használt szó eltérése) különbségek miatt rámutatnak más dolgokra is. Máskor viszont csak veszítenek a jelentésükből a szavak által.

Hát még milyen visszaolvasni. Igazából ezek arra jók, hogy újra eszedbe juttassák azt a gondolatmenetet, amit próbáltál belesűríteni. Olyan, mint amikor ráírsz a kezedre egy szót, hogy majd ha ránézel, rögtön eszedbe jusson az a dolog, amire emlékeztet. Olyanok, mint a file-ok a számítógépen, hogy látod a nevüket, és tudod, hogy vannak, és ha éppen látni akarod az adott dolgot, akkor rákattintasz és megnyitod. Csak itt ezeknek a szövegeknek az elolvasása a kattintás, a file maga meg a gondolat.

Szeretet

Egy elmélet

Ha utálod magad, minden cseppnyi feléd irányuló szeretet után úgy ugrasz, mint a kiéhezett kutya a húsra. 
Ez ilyen túlélési ösztön, nem? Ez alapján a szeretet tartja életben az embereket. A feléd irányuló szeretet, a te mások felé irányuló szereteted, önmagad szeretete, vagy ha más nem, az élet szeretete. De az is lehet, hogy ez az agy egyik módszere, hogy ha látod, hogy mások szeretnek, akkor te is szeretni fogod magad, tehát nem akarsz majd meghalni. Az agy és a test nagyon csalafinta trükköket tud bevetni a túlélés érdekében. Ha ez sem segít, akkor az a természetes kiválasztódás.

Álom

Álom

A raktárban állok, ahol a vámon elkobzott dolgokat tartják. Kezemben egy szelencét fogok. Kinyitnám, ám lakat van rajta. A tartalma nem rejtély számomra: papirusztekercsek, melyek az életről mesélnek.

A szelence elkezd melegedni a kezemben, már szinte forró, ezért leejtem. Fény szivárog ki a teteje alól, rezegni kezd, majd hirtelen elpattan a lakat. A tető felugrik, és vakító fény tölti be a raktárt.

A szemem elé kapom a kezem, majd, amint a fény csillapodik, leengedem a karom.

Egy mezőn állok. Szélcsend van, egy fűszál sem mozdul. Hirtelen egy "sssss" hangot hallok mögülem. Odakapom a fejem, és egy baglyot látok elrepülni felettem. A karmai közül egy girbe-gurba faágat ejt a lábam elé. Lehajolok érte. Érdekes a rajzolata. Emlékeztet valamire, de mielőtt rájönnék, mi az, egy hűvös pukkanást érzek a bőrömön. Felnézek: buborékok szállnak mindenfelé lustán a levegőben. A naplemente narancsos fényei szivárvánnyal keverednek a buborékok törékeny felszínén. Bizonytalanul felemelem a karom, és a bot végét lassan hozzáérintem az egyik gömbhöz. Az vízpárát széthányva kipukkan, attól a ponttól kiindulva, ahol a bot hozzáér, felszámolja saját magát.

Ekkor szellő simogat végig a mezőn. A lemenő napot gyorsan mozgó felhők takarják el. Az ég beborul, elered az eső, majd, mintha egy pillanat alatt tél lenne, havazás veszi át a helyét. Megállíthatatlanul havazik, szinte zúdulnak az égből a hópelyhek. Próbálok menekülni, egyre nehezebben gázolok az először térdig érő hóban, ami pillanatok alatt eléri a mellkasomat, majd teljesen betemet. Kétségbeesetten próbálok kijutni, csak ások, ások, már kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha kijutok, fárad a karom, a lábam, majd, mikor már pont feladnám, sikerül kitörnöm.

A lendülettől négykézlábra esem, körülöttem hódarabok. Pár lélegzetvételig úgy maradok, kifújom magam. Amikor felnézek, egy pillanatig elbizonytalanodom, hogy kijutottam-e a hóból, mert amerre nézek, opálos fehérség vesz körül. Felállok, futni kezdek a ködben, ki akarok innen jutni, ám hirtelen egy kemény falnak csapódom. Visszafordulok, és megint futok, most már óvatosabban, egészen addig, míg megint kőbe ütközöm. Fogást keresek rajta, mászni kezdek, hátha felül kiutat találok. Pár felfelé tett lépés után a fal visszafelé kanyarodik. Fél kézzel tovább tapogatózom, de csak plafonra találok. Egy barlangban ragadtam. A lábam megcsúszik, leesem.

Vízfolyás hangját hallom magam mellett. A földből áttetsző, aranyosan fénylő folyadék csörgedezik. Egy ujjamat belemártom, lenyalom róla a nedvességet: fehérbor! Követem az eret, mígnem kijutok a ködből egy tágas terembe, melynek a falait a talajtól a plafonig képek fedik.

Pont előttem, szemmagasságban, látok egy szabad falfelületet. Valami azt súgja, az ujjammal rajzoljak rá. Odamegyek, s a mutatóujjamat a kőhöz érintem. Egy folt keletkezett alatta. Ettől felbuzdulva megformálom a szelencét. Mikor elégedett vagyok az eredménnyel, hátralépek. A rajzom életre kel, és megint fény látszik a teteje alatti résekben. Aztán kinyílik, és megint eláraszt a világosság. Ezúttal magabiztosan lehunyom a szemem.

Mikor kinyitom, újra a raktárban vagyok. Időközben beesteledett, immár éjjel van. A szelence eltűnt, s vele együtt a papiruszok is. Ettől csalódott leszek, dühödten rontok ki a raktárból, könnyeimmel küszködöm, majd hirtelen megtorpanok, letaglóz a felismerés. Megértettem.

Melegség árad szét a testemben, és nem érzékelek semmi mást, csak a dobogó szív hangját.