Manipuláció

Mi számít manipulációnak? Mert ha minden olyan gesztust, amit tudatosan teszünk egy másik ember felé annak érdekében, hogy kifejtsünk rá valamilyen hatást, (úgy, hogy ő azt ne vegye észre, hogy mi szándékosan kifejtettük rá,) manipulációnak nevezünk, akkor az emberi kommunikáció minimum fele bizony manipuláció. Amikor megkérdezed a szomszédot, hogy hogy van. Amikor készséges vagy a kollégáiddal. Amikor a suliban mindenkire mosolyogsz, még akkor is, ha nincs semmi kedved mosolyogni. Egyszerűen bármi. Akkor mégis miért gondolnak erre sokan úgy, mint egy rossz dologra? Hiszen a mindennapjaink része. Ha úgy vesszük ilyenkor is irányítasz másokat a tudtuk nélkül. Csak ugye, ha valami jól esik, akkor nem gondolkodunk el azon, hogy aki tette az miért tette. A felsorolt példáim közül mindegyiket saját célok elérése érdekében csinálja az ember, mert ugye ki ne akarna jó benyomást tenni a másikra? Ezért gondolom, hogy akkor csak azt számítják manipulációnak, amit saját célból, mások kárára teszünk. Ha így van, akkor viszont  sok mindent jellemeznek jogtalanul ezzel a szóval.

Telepátia forever!

Esküszöm fel kéne találni a telepátiát. A kommunikáció az a dolog, ami miatt simán lehet öngyilkosnak lenni. Mert az néha rohadt ijesztő, hogy mennyire nem tudom szavakba önteni, amit érzek. Nem is az, hogy nem tudom, hanem, hogy nem lehet. Mire megfogalmazom, hogy minél pontosabb legyen, egyrészt már nem lesz annyira őszinte, másrészt minden egyes szó, sőt a szórend is módosít rajta egy kicsit. Ezért szoktam inkább magamban tartani mindent, mivel még azelőtt rá kell jönnöm és meg kell fogalmaznom, hogy mi is a baj, mielőtt bárki észrevenné, hogy nincs minden rendben és megkérdezné, hogy miért. Mert, ha sikerül rájönnöm, hogy mi a baj, akkor meg is tudom fogalmazni, és ha meg tudom fogalmazni, akkor meg is tudom rá találni a megoldást. Erre van a pszichológus: ha valaki tudja, hogy valami baj van, de nem tudja megfogalmazni, akkor a pszichológus segít neki. Mert tudniillik, akkor értetted meg egy érzésed, vagy reakciód igazán, ha szavakba tudod foglalni. Hiszen az ember csak azt érti meg, amit saját maga teremtett.
Az érzést gondolom mindenki érti, viszont, hogy a reakciót miért írtam ide, az magyarázatra szorulhat. Szokták azt mondani, hogy tölts egy kis időt egyedül, hogy megismerd önmagad. Ez a legnagyobb hülyeség. Ha egyedül vagy, kb. bárki lehetsz, hiszen úgy viselkedsz, ahogy akarsz. Viszont amikor másokkal vagy, akkor bármit teszel, annak következménye lesz. Vagy, ha bármit nem teszel, annak is. Ilyenkor tudod meg azt is, hogy másokhoz hogy viszonyulsz. Mivel az ő tetteik alapján meg tudod őket ismerni.
Ezért veszélyesek sokszor a szavak. Én is mindig beleesem abba a hibába, hogyha többször egymás után valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna, akkor azt hiszem, hogy egy kedves mondattal tudom a tetteimet ellensúlyozni. Pedig ez sosem elég. Ha azt hiszed, hogy ennyivel meg is oldottad, akkor biztos, hogy legközelebb is ugyanúgy rosszul fogod csinálni azt a dolgot.

Kapcsolatok

Szokták mondani, hogy manapság ritka az egész életen át tartó házasság. Szánalmas, hogy már ha fél évig együtt vagy valakivel, az hosszúnak számít. A legtöbben ezt a vallás háttérbe és a szexualitás előtérbe kerülésével magyarázzák. Biztos ez is hozzátesz valamit, viszont szerintem a fő ok az egyén fontosságának erősödése. A mai embernek saját maga a legfontosabb. Minden reklám, az egész média ezt üvölti magából, hogy mi önért vagyunk, mert ön megérdemli. Egy párkapcsolatnak pont az a lényege, hogy magad mellett egy másik emberre is kell gondolnod, hogy megosztod vele az életed, és hogy annyira fontos neked, mert tiszteled és szereted, hogy akár a saját érdeked elé is helyezed az övét. Ez nem konzervatív világlátás, hanem a hosszú és boldog párkapcsolat titka. És elég szomorú, hogy ez egy titok, amit nem tud mindenki. A fogyasztói társadalom ide is kiterjed: amint valamit nem úgy csinál a partner, ahogy a másik elvárja, rögtön kidobja és jöhet is a következő. És itt is olyanokat akar magáénak az ember, akire nincs is szüksége.


Vagy az is lehet, hogy a múltban is így lett volna, ha nem a házasság az elvárt társadalmi forma. Lehet, hogy az ember tényleg nem arra van teremtve, hogy egyetlen személlyel élje le az életét. Végül is az ősközösségekben nem volt ám ilyesfajta kisajátítgatás. De akkor miért vágyunk a "nagy Ő"-re? Ez is csak egy, a társadalom által belénkvert elv? Lehet, hogy azok az elkeseredett emberek találták ki, akiknek nem sikerült az eddigi partnereik közül senkivel sem megtalálni az általuk boldogságnak definiált dolgot, ezért kétségbeesetten alkottak maguknak egy kapaszkodót, amiben hihetnek (mert ugye az emberek imádnak hinni dolgokban).
Térjünk vissza az alapokhoz. Alapvetően azért szeretünk bele valakibe, mert a szervezetünk úgy gondolja, hogy életképes utódot tudnánk az illetővel nemzeni.* Ez alapján az is lehetséges, hogy amint már nem érez így a szervezetünk "szívünk választottját" illetően, jelez, hogy keressünk új partnert. Csak ugye régebben a társadalmi, financiális és egyéb nyomások miatt ez nem volt a lehetőségek között.


*Nyilván ez ennél sokkal összetettebb, csak mivel most nem ez a kérdés, ezért felettébb leegyszerűsítettem.

Emberiség

Mindig is felcseszett, hogy az emberiség mennyire egoista. Emlékezz vissza, hány olyan utópiát láttál/ olvastál, amiben valamilyen poszthumán életforma jelen volt - és ebből hány történetben volt az a poszthumán a jófiú, aki a legemberszerűbb volt? Sose tudtam eldönteni, hogy ezzel a kitalálók magukat akarták megnyugtatni, hogy az emberiség mégsem egy csődtömeg, és igenis jó ez így ahogy van, vagy csak így tudták eladni. Vagy mindkettő. Mert, hogyha már valaki ki tud találni egy megoldást valamire, akkor elég fura lenne, ha közben azt vallaná, hogy a probléma nem is létezik. Hiszen az összes utópiában azért vannak poszthumánok, mert - ahogy a történetekben el is mondják - csak az emberiség jelenlegi állapotának a végével lehet egyenlőség meg világbéke, és hasonlók. Az elképzelésemet az is bizonyítja, hogy ezeknek az utópia-sztoriknak mindig ott van vége, hogy győzött az emberség és pont. Azt már nem tudjuk meg, hogy utána mi történt, hogy sikerült-e egy életképes társadalmat felépíteni, vagy a történelem megismételte-e önmagát.
Most értem el oda, hogy az első állításomat megcáfoljam. Mert lehet, hogy tényleg az van, hogy az emberiség imádja magát, és azt gondolja, hogy ennél jobb már nem is lehetne. De sokkal valószínűbb, hogy fél belátni, hogy úgy szar, ahogy van, és inkább bebeszéli magának, hogy ő milyen tökéletes az ő tökéletlenségével. Végül is (alapvetően) minden élőlény fél a haláltól, hát miért fogadná el, hogy pusztulnia kell?

Ezt az egész elmefuttatást, ha kivetítjük a Bibliára, pont ugyanezt kapjuk. Isten szereti az embereket, csinált nekik egy paradicsomot, aztán az ember elkövette a bűnt, de Isten újra és újra megbocsátott nekik, mert az emberiség az ő pici drágasága, ezért mindenki érezze csak úgy, hogy van értelme az életének (és az emberiségnek). És persze, hogy bűn az öngyilkosság. Mert ha valaki öngyilkos lesz, azzal azt bizonyítja a többi embernek, hogy nem szükséges élni. A többi ember ettől megrémül, és inkább leéli az életét egy naiv hazugságban, minthogy elfogja ez a gondolat. Olvasta valaki a Semmit? Ismerős? Mondjuk érthető, hiszen az öngyilkosság nem természetes. Minden élőlény a túlélésért küzd. Azért tesz bármit is, hogy ne haljon meg.